Megoszlanak a vélemények arról, hogy a szavak, vagy a tettek fontosak igazán?
Mi van akkor, amikor először a szavakat halljuk, vagy éppen látjuk és az alapján adunk lehetőséget a tettekre?
Berci barátom a napokban egy zacskó ismeretlen márkájú lehúzós borotvát vett.
Olcsó volt, s a csomagoláson ott virított biztatóan, hogy SUPER PLUS.
Berci tudja ugyan, hogy nem mindig a legolcsóbb a legjobb, de ő szereti a kalandot.A pénztár előtti sorban már azon morfondírozott, hogy a 169 forintos, öt darabos borotvát miért kell a fenti módon minősítenie a gyártónak.
A választ a használat hozta meg.
Már a harmadik napon érzékelte, hogy a SUPER MINUSZ helytállóbb elnevezés lenne, aztán az ötödik napon a SUPER jelzőt is kétségbe vonta.
Egészen egyszerűen ez egy elképesztően ócska borotva volt. Lehúzós.
Kidobta, a borotvát is, meg persze az árát is.
Hogy van ez egy-egy emberi kapcsolat kialakulásában?
Többnyire először az embert látjuk. Arcát, mozgását és a hangját, a szavait.
Vajon megnyomódik-e bennünk a vészcsengő, amikor saját magáról a "szupermen" benyomását keltően beszél?
Vissza tesszük-e a polcra, vagy beállunk vele a pénztárhoz, megvesszük, és magunkkal visszük?
És amikor a "használat" közben kiderül, hogy mindaz, amit a szavaiból hallottunk, köszönőviszonyban sem áll a tetteivel, szóval, akkor mit csinálunk vele?
Próbáljuk átalakítani?
Esetleg a saját hozzáállásunkon változtatni?
Vagy elszenvedjük, hogy naponta életlenedik, csorbul, válik hiteltelenné és nyűg a "használata" mert már csak tépi azt a borostát, meg az idegeinket?
Kell ez nekem? Hiszen pénzt, akarom mondani időmet, bizalmamat, szeretetemet, testemet adtam érte?
És olyan ciki lenne belátnom, hogy tévedtem?
Mit szól hozzá ő?
Mit szól majd a környezetem?
Ott van mellettem az az ember, akit valamikor megláttam, megszerettem, "megvettem" hazavittem és kiderült róla, hogy emészthetetlen, sőt mostanra pokollá tette az életem.
Talán még együtt alszom vele, de már nem róla álmodom. Értékes időm, véges életem napjai pedig mennek a felejtenivalók közé.
Valahol olvastam: "Minden ember, minden apró mozzanat életedbe úgy került, hogy magad vonzottad oda. Az pedig, hogy most mit kezdesz velük, rajtad áll."
Talán emlékszik Ön is erre az idézetre. Naponta átrágja magát rajta, de a második mondatával nem tud mit kezdeni?! Miért?
Láttam olyan családot, ahol a lány fiatalon hozzáment a falu legjobb kiállású, legerősebb, legdumásabb fiatalemberéhez, a falu bikájához.
Aztán teltek az évek. A nagy dumát nem követték szeretetteljes tettek, a férj erejét súlyemelésben kamatoztatta (a kocsmában), a "bikaságát" elvitte a cigaretta és az alkohol…
Mára megöregedtek. A valamikor csinos lányból megkeseredett, beteges öregasszony lett, aki mindennap sír. Siratja az elmúlt időt, a fiatalságát, de leginkább azt, hogy miért nem hallgatott azokra, akik nem voltak szerelmesek ebbe az ígéretesnek hitt daliába.
A vele öregedett zsémbes vénembert még ereje teljében sem dobhatta ki, de az életben annyi minden van, amire azt lehet mondani: tévedtem, nem! Elég volt!
A kérdésem csak annyi: Ön mit tesz, amikor kiderül, hogy a szépen címkézett, és oly vonzó árut hazavíve kiderül, hogy bizony alaposan bevásárolt vele?
Emészti és elégeti magát, vagy dönt és cselekszik?
Szőke Tamás
okleveles coach
Érdekes levelet kaptunk ma ebben a témakörben. IDE kattintva olvashatja.
